Nehéz egyedül… de ki veszi észre a romboló düh mögött a valódi érzéseket?

Tegnap a Facebookon bukkantam egy édesanya írására, és rögtön engedélyt is kértem tőle a közzétételére, mert pont így gondoljuk mi is. Köszönjük Sztrucska Ildikónak, hogy itt is elolvashatjátok!

Fojtogató jelenet része voltam ma a DM-ben. Ahogy vásárolni érkeztem, a második sorban hallottam az egész üzletet betöltő anyai szidalmazást. Fiatal anyuka 5 és 2 éves kislányával próbált vásárolni. A nagyobbik lány alig hallhatóan nyafogott, a kicsi csendben volt. Az anya dühöngött, elfojtott, de mégis atomi erejű indulattal a hangjában cibálta lányát, csendet parancsolva tőle, hogy hagyja békén, ne nyafogjon, “nem tudom, mit csinálok veled,”elegem van belőled,” “holnap nem érdekel, mit csinálsz… egész este büntetésben leszel…” stb. Zengett az üzlet. Körülnéztem, mindenki dermedt csendben kushad, bámulják a termékeket, próbál mindenki kizáródni a jelenetből. A biztonsági őr hátrál, egy nagymama korú rosszallóan néz rájuk toalettkacsába kapaszkodva, korombeli 30-as évei közepén járó nő szintén kétségbe esetten és döbbenten néz. A jelenet folytatódik, bizonyára már üzletekkel ezelőtt is tartott. Közben cibálás, az anya leguggolva a szemébe süvölt a szólni sem tudó gyereknek. Kicsi még. Az anya meg nagy. Nagyon nagy. Félelmetes. Alig bírok magammal, zakatol a szívem, a könnyeimet próbálom nyelni, magával ragadott a jelenet. Semmi és senki nem mozdul rajtuk kívül. Végig fut a fejemben, hogy valamit tenni kell, valahogy jelezni, hogy túlmentek az emberi határokon, valahogy kizökkenteni a dühöt, valahogy megérinteni őket… Ez a gyermek, ez a lélek, még ha fizikailag nem is, de valójában súlyos bántalmazás, megszégyenítés áldozata. Tennünk kell valamit!- kiáltok fel magamban, nem tudom elhinni, hogy mindenki csak néz és senki sem vesz tudomást a jelenetről. Döntöttem. Küzdök a könnyeimmel magam is, odaguggolok a kis családhoz. A nő dühöngve rám néz, magához rántja a gyermekét, azonnal hárít, köszöni, minden rendben. Alig tudok beszélni, fojtogat a sírás, az együttérzés mindkettővel. – Tudok segíteni? – suttogom alig hallhatóan, elfojtott hangon, – Elviszem egy kicsit a kislányt sétálni a sorok között, és meg tudja venni a pelenkát. Tudom, hogy nagyon rossz egyedül, segítség nélkül. – suttogom zakatoló szívvel. Az anya látva könnyes arcom, észbe kap, átengedi a gyereket. A kislány, hogy megkérdezem, van-e kedve sétálni velem, azonnal igent mond, nyújtja a kezét. Sétálunk a polcok között. Csend van. Néhány másodpercnyi csend. Egy kis lélegzetnyi idő mindenki számára. Közben a kislányt kérdezem, alig tudok beszélni, legszívesebben zokognék, magamhoz ölelném. Elmondja, hogy pillangó a jele az óvodában, mert ő még óvodás, csak néha hisztis – mondja. Örülök, hogy beszél. Még beszél. Elmondom, hogy néha vannak rossz és nehéz napok, neki is, anyunak is, nekem is, és mindenki másnak. Közben fogom a kezét. Sétálunk. Valójában a saját kezemet fogom. Azért fogom, hogy ez a kislány mégiscsak bízzon. Hogy van, aki segít, még ha nem is ismeri. Hogy a felnőttek nem mind kegyetlenek és figyelmetlenek. Közben látom, köröttünk mindenkinek bűntudata van. Senki nem szól. Dermesztő a sok érzés, ami felszabadult ott a térben. Félelem, harag, bűntudat…Visszakísérem a pénztárhoz, újra találkozunk az anyával, most már jobb lesz kicsit. Az anya szeme is könnyes, nagyon tartja magát, hogy ne zokogjon, mikor megsimogatom a karját, és halkan mondom neki, tudom, hogy nagyon nehéz egyedül. Aztán mire kiérnek, folytatódik elölről, talán kicsit kisebb intenzitással. Az utcán orrtörlés, mintha enyhülnének a mozdulatok, indulatok. Kóválygok tovább, alig tudok magamhoz térni, fojtogat a zokogás. A nagyon fiatal pénztároslány mosolyog, – Szűk volt a nadrágja. – mondja. Sajnos itt már minden baj. Nem a nadrággal van a gond. És ez az anya, ahogy sokan még, egyedül van hagyva a gondjaival. A természeti csapás erejű düh, valójában segélykiáltás, amit ki tudja meghallanak-e még mások? Vagy mindenki valakinek a pártjára áll? Elkezdenek oktató mesét tartani az 5 éves gyereknek, hogy jónak kell lenni? Vagy az anya ellen fordulnak, megfenyegetve őt, hogy jól nevelje a gyerekét és vigyázzon, nehogy bántalmazáson kapják? Elvégre már az állatkínzás esetében is feljelenthetjük egymást, törvényi paragrafusok mögé bújva, büntetésre áhítozva. Vajon mikor vesszük észre, hogy ha lehajtjuk a fejünket és nem veszünk róla tudomást, csak cinkosává válunk a bántalmazóknak? S ha fenyegetünk, még nagyobb bántalmazás következik. Minden esetre talán jól döntöttem. Talán ez a pici séta, kiemelés a rideg valóságból talán egy másodpercnyi enyhet adott a feleknek. Talán mások is észreveszik majd, hogy nem véleményeket kell mondani, hanem cselekednünk kell. Összekapaszkodni, segíteni, támogatni egymást. Talán elkezdjük szeretni egymást akkor is, ha baj van… Talán szeretve tudunk gyermekek és anyák segítségére lenni, mindegy, mit mutat a külső…

Print Friendly

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

  • Alvástréninget 2015 őszén tartunk legközelebb. Jelentkezz itt!...

  • Új szolgáltatás a karban-tartók csapatától: Gyermekgyógyászat – másként! A részletekért katt a szolgáltatásokra!...

  • „A nevelési helyzetes bemutató nagyon jó volt, jelentkezem is gyorsan! Teljesen oldott, megértő, támogató közeg volt, mindent ki lehetett beszélni,...

  • „Szeretném leírni, hogy nekem is nagyon sokat segített a tréning. Már az első hét után elmúlt a – kb 2...

  • “Sajnos a kötődő nevelés nem jelent problémamentes gyereknevelést. Amikor azonban egy hosszan és igény szerint szoptató és/vagy gyerekével együtt alvó...

  • „Nekem nagyon bejött az AT, köszi Andus, meg a Csapattársak! Én voltam az, aki később csatlakozott, és még egyet ki...

  • „Ma másfél órát üvöltöttek a gyerekeim felváltva és kórusban is… Volt földhözverős hempergős hiszti roham is a zöldségesnél. 5 perc...